Túrázunk, motorozunk!

avagy

10 nap nagybetűs MOTOROZÁS

(Osztrák és  Olasz, svájci és francia Alpok, egy kis Dolomitok,  Comói-tó, Bled, - ja és két mini állam -  Monaco és San Marino)

3. rész. „Esztergomból  a Grossglocknerre”

Napi térképrészlet!

     Végre elérkezett az indulás napja, amit napok, hetek óta vártunk már. Reggel mindhárman korán keltünk, szó nélkül tette a dolgát mindenki. Gyors reggeli és a garázsban már indulásra kész motorok előhalászása következett. Az időt hiába kémleltük napokkal előtte, szinte törvényszerű, ha szabadtéri programra készülsz - sátrazni, motorozni, pecázni,-  már az első félórában sz…-á ázol. Annyiban volt szerencsénk, hogy valóban jól felkészültünk a felszerelésekkel, szinte mindenünk vízhatlanul becsomagolva, még akár vízmosáson is átkelhettünk volna. Gyors búcsú az itthon maradt családtagoktól, hiszen ők reggel 7-kor már munkába vagy iskolába indultak, így nagy pátyolgatásra nem is lett volna idő. A csomagokat, dobozokat rögzítettük, majd jól megrángatva ellenőriztük, hogy minden helyén van-e, puszi-puszi és motorra!

     Esztergomból a tervek szerint indultunk Demeter Attilával, reggel 07.10.- kor. Én már előtte napon megvettem a magyar autópálya ”E” matricát, emiatt nyugodt is voltam, de Márky szólt, hogy az osztrák pályára való kapható náluk Komáromban,  úgyhogy jöjjünk nyugodtan és a Mol kútnál találkozzunk 08.00-kor.

     Az Esztergom táblát szemerkélő esőben hagytuk el, ami pont Komáromig tartott. A Mol kúthoz érve Márky sehol, pedig még 5-10 percet mi késtünk a megbeszéltekhez képest. Oké, rendben, a jó kis csúszós nyálkás, reggeli, zsibbadó forgalomban nem rohantunk feleslegesen, gondoltuk lesz még arra idő bőven. A kúton – ahogy beszéltük - én és Attila megvettük az osztrák pályamatricát, Attila a szélvédőre ragasztotta, hiszen neki volt ilyenje, én a nakedon 10 percig kerestem a helyét, hogy hova tegyem, aztán az óracsoportot védő kis spojler maradt, állati bénán nézett ki.

     Jó 1o perc késéssel érkezett Márky, amikor megérkezett a motorja olyan volt, mint amelyiket most gurították le a gyártósorról. Engem már ekkor elkapott a röhögés, mert a másik két motor meg már úgy nézett ki, mint akik visszafele jönnek az Alpokból és kb: 4000 km –t tettek meg sárban, esőben.

     Márky 2 percet kért, gyorsan tankol és megveszi a matricát, és aztán GO!!! no erre közlik, hogy:

-         Csak az a 2 db osztrák pályamatrica volt, amit kb: 5 perce 2 másik motoros vett meg, akik az Alpokba készültek, mondta a kutas hölgy.

-         Igen-igen köszi: mondta Márky, ismerem őket! Én is velük tartanék!

Azaz a kútnál összesen 2 azaz kettő db. osztrák matrica volt.

     Gyorsan döntöttünk, hogy a tanakodás helyett menjünk már, - ne nézegessük, amíg a 2011-es matricákat legyártják és kiszállítják Komáromba, mert itt idén má’ egy darab motorosmatrica se lesz -  talán Bécsig találunk egy kutat ahol vehetünk. Még Komáromban megálltunk az OMV-nél is a pályára (fel)vezető úton, hiszen – gondoltuk - hol másutt, ha nem itt, biztosan lesz osztrák dokumentum, „természetesen” motoros-matrica nem volt.

     Mindenesetre én mondtam, hogy az utolsó kútnál kb. Mosonmagyaróvárnál még itassuk meg a gépeket hazaival és ott veszünk valahol, ha kell még a pályáról is letérünk.

     A pályán az első 10-20 km-en próbálgattuk a sebességet, mi lesz a jó tempó, mivel egyébként szélcsend volt, csak a menetszéllel kellet számolni, a túlterhelt géppel sem volt menetprobléma. Először kb.: 110-, 120-al kezdtünk, de láttuk, hogy semmi gond nincs, így beálltunk 130-ra. A két Bandittal semmi gond nem is volt, hiszen jóval magasabban is képes utazót tartani.

     Attila Maruderének viszont pont e tartományban van a legmagasabb rezgésszáma V2-es létére, ez az úton többször is gondot jelentett, mert vagy neki, vagy nekünk pont 5-tel, 10-zel gyorsabban vagy lassabban kellett volna menni az elfogadhatóhoz, a kényelmesebbhez.

     Egy pillanat alatt a határnál voltunk, ahol végre Márky is felmatricázta az MRA túraplexijét. Tankoltunk is, én egyben megnyitottam a tankolási lapomat, amely a későbbiek folytán igen hasznos kis útmutatónak, kimutatásnak bizonyult, és még most is azt mondom, más túráknál is szívesen fogom használni, mert előretervezhetőséget és egyben a megnyugtatást szolgálja. Az üzemanyag, a ráfordított pénz és a megtett út hossza is könnyedén visszaolvasható belőle.

A tankolási lapom (kitöltve) az út végén!

„Nindzsa” harcos esőruhában, két testőrével, az első osztrák pihenőnél.

A bécsi körgyűrű környékét simán hagytuk el, könnyedén tájékozódhattunk térkép és GPS nélkül is, mert érthető és világos volt a táblázás, nyilvánvaló volt, melyik sávba kell haladnunk, és hol kell majd lekanyarodnunk. Bécs és Salzburg között a pályán a magyarországi szakaszoktól eltérően erős oldal és szembe szél fogadott bennünket. Ez itt teljesen megszokott, szokásos szélerősödés volt, ezt a kb. 1000 db. szélerőmű sem bizonyíthatta jobban.

     Itt már a KisBandit (az én motorom) szélvédelme semmit sem ért, majd levitte a fejemet 130-nál a menetszél. Keményen, nyakizomból kellett tartanom a fejemet, ha egy picit előrébb hajoltam, akkor egészen 140-145-ig elviselhető volt, de egyértelmű, hogy ekkor a hátam mögött ülőnek okozott dupla erőlködést az, hogy a fejét az én sisakom „árnyékában„  tartsa.  Oldalra kinézni szinte lehetetlen már ilyen sebességnél. Ezzel szemben mellettem Márky egy-egy 180-as kirohanással, egyenes derékkal, mint magyar huszár a lovon jelezte, hogy végre igazán élvezi a lendületes haladást. Egyben mutatta, hogy az új MRA túraplexijébe fektetett anyagiak nem voltak hiábavalók. És valóban, olyan látványosan kényelmesebben és komfortosabban vezetett, hogy szinte öröm volt nézni - oldalra pillantva, - amikor mellénk szaladt, hogy hogyan élvezkedik. Látszott, hogy a motorozásra szánt 5 nap minden másodpercét ki akarja használni.

     Lackó fiam egyébiránt hátul viszont kényelmesen elvolt, nem nyüglődött, figyelte és élvezte a tájat, és egyik kezében folyamatosan ott tartott kamerával dokumentálta a kisalföld halmait követő dombok hegyekké formálódását. Az eső időközben elállt, és Ausztria belső területei felett már napsütés volt, ezt több dudaszólóval és magyar katonai ujjongással (hurrá-hajrá jelszóval) üdvözültük. Lackó viszonylag jól bírta az első 4-500 km-t, szinte csak 2-xer álltunk meg tízóraizni, meg almázni, mivel, kb: 2 kiló alma volt csak úgy uzsira berakva a hátsó dobozomba (igaz vagy 3 napig kitartott).

     A pihenők alkalmával kezdtük pontosítani az elsőnapi célunkat, tervünket, az időjárás függvényébe terveztük, hogy még a mai napon fel kellene mennünk a Glocknerre. Salzburg után a körgyűrűn mentünk vagy 10 km-t még, mert nem akartunk a legzsúfoltabb kamionparkolóba megállni, és ott tartottunk egy pihenőt, megbeszélést, ahol úgy döntöttünk, ha kb.: 16.00 óráig eljutunk a fizetős látványút kapujáig, akkor felmegyünk a motoros-látványútra.

     Bár a felhők nem tűntek el, a nap itt-ott jelezte, hogy a hegyek között még jó idő lesz, de mi van fönt 2000 méteren (??) azt, nem tudtuk, el kellett menünk megnézni. A pihenő után az A10-esen folytattuk utunkat, majd kb.: 600 km után fejeztük be a pályázást Mitterberghüten-nél.

     Meglepően jól haladtunk azonban ezt követően is. Szinte vitt minket a forgalom, kb. a mi 10-es utunknak megfelelő sűrűségű forgalomban haladtunk, és láss csodát, az összefüggő kocsisor végig folyamatosan haladni tudott, a legkisebb utcácskához, „tehénistállóhoz” is szabályos lefordító sáv volt kiépítve, így egyetlen egyszer sem torlódhatott fel a járműsor. (úgy, mint nálunk az ürömi lehajtónál) Ez egyébként egész Ausztriára, Németországra és Svájcra is igaz volt.

„A látási viszonyok itt jól érzékelhetőek, a táblát is csak 5 méterről tudtuk elolvasni!

  A Glockner-re felvezető látványútra egy fizetős kapurendszeren keresztül lehet feljutni, természetesen a 18 EUR/motor belépődíj leszurkolását követően. A belépésnél, azaz fizetésnél információval látnak el, pl.: vigyázzunk, mert feljebb már szemetel az eső, de lehet, hogy fönt esni fog, valamennyi alagútban különös körültekintéssel kell mennünk, mert nagyon nyálkás a felület. A blankettával együtt emlékfüzetet, matricát és tájékoztatós-térképet is kaptunk. 

„Márky és Laca” alattuk, kb 300 méterre a szépen lassan elfogyó Pasterze gleccser.

Elindultunk, bár valóban szinte 1-2 km után láttuk, hogy nem lesz felhőtlen a kilátás, sőt a kamerát és a fényképezőgépeket is el kellett raknunk, mert menetközben már szemerkélő esőben nem kockáztattuk a technika épségét. Remélem, magyar motoros társaink ismerik jól a kékesre vezető utat, na, ezt kell megszorozni 8-al tízzel. Igaz én sokkal veszélyesebb kanyarokat vártam, de így legalább maradt tartalék a tudásomhoz és a motoromhoz képest is.

     A visszafordítós kanyarok sokkal jobb ívűek voltak, mint a későbbi Stelvió-nál, folyamatosan húzhattad a gázt és fék nélkül gázelvétellel is könnyedén vehetted be a kanyarokat. Egyre kellett figyelnünk, hogy minél feljebb értünk, kb: 2200 métertől már nyilvánvaló volt, hogy ha nem is zuhog, de esik az eső. A felhők mellettünk, alattunk felettünk, mindenhol ott voltak, lágyan ringatózva úszkáltak a semmiben, ide-oda mandinerezve a hegyoldalakon.

     Az órát nézni nem is volt időnk, senkinek eszébe se jutott az idő, de úgy érzésre 30 perc alatt felértünk a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe 2.369 méter magasan lévő kilátójához, ahol a Pasterze gleccserre gyönyörű kilátás nyílt, de a szinte karnyújtásnyira lévő 3.798 m magas Großglockner csúcsot nem láthattuk meg.

Kényelmesen elfértünk hárman a kilátónál, de sajnos „tejfölös” volt a látképe a 3.798 méteres csúcsnak.

     Ott álltunk fenn és azt gondoltuk, de szuper motoros vagyunk!! Igen szerintem azok, na nem azért, mert valamit is tudunk a motorozásról, inkább csak ezért, mert megálmodtunk valamit, újra kicsit gyereknek képzelhette magát az ember és merte valósággá tenni álmát. Olyan beteljesülés forma volt az egész. Körbejártunk, megnéztük, hol lehetne egyáltalán egy-két képet csinálni az esős-felhős időben.

„Szemi és Laca” egy csónakban eveztünk!

     A kilátónál egy teremtett lélek nem volt, csak mi. Eddig csak olyan képeket és videókat láttunk ahol százas tömeg fogadta a motoros látogatót. Na jó, az idő sem egy „balatoni nyár” –ra hasonlított, az biztos. Összesen nem voltunk fenn 1 órát, amikor is tovább szőttük a napunk befejezésének tervét. Abban maradtunk, hogy a másik oldalon haladunk lefelé, azaz tovább Olaszország felé, és a sötétedésnek megfelelően kb. 19.-20 óra körül az első útba eső faluban szállás után nézünk. Mint az az említett netes hirdetésből kiderült az utat úgy szervezte Attila, hogy szállás előre sehol nem lett foglalva, meghagyva ezzel az út szabadságát. A „látványútról” ugyan már letértünk a nem fizetős sima osztrák mellékútra, de a látvány nem akart abbamaradni. Körülöttünk, ahogy a nap lefelé bukdácsolt, egy-egy pillanatra mindig más és más havas csúcsot villantott meg előttünk. Amikor az utolsó orom mögött lebukott, épp egy kis gyöngyszemfaluba érkeztünk, 100 métert nem mentünk a főútról, amikor is egy motoros zászlós panziónál álltunk meg, azaz vártam be a többieket. A nagy alpesi muskátlis panzió erkélyén „Kahn-néni” nézett le ránk. Mint kiderült, így hívják a tulajnénit. Attila 3. nyelvvizsgáját szerezte nálam, éppen, amikor is mire Lackónak szóltam, volna, hogy nyikkanjon meg németül, már Attila le is beszélte a reggelis, garázsos kényelmes szállást 28 EUR / főért.

Bárkinek, bármikor ajánlani merném: tiszta, kényelmes, barátságos, bőséges reggelis szállásunk: „Haus Kahn” Großkirchheimben!

     Kahn-néni nagyon kedves volt, nem kérdés, hogy az egyébként elsősorban síparadicsomként funkcionáló környéken, most  - nyáron - főleg a motorosok, bicajosok, túrázók paradicsomává váló helyszínen vagyunk, és ennek megfelelően a panziók jó ideje számítanak a motorosokra is. Kahn-néni így képzett motoros idegenvezetőnek bizonyult. Ripsz-ropsz megmutatta, hova kell elpakolni a motorokat, hol lesz a szobánk, hol kapjuk a reggelit. Már ekkor érdeklődött, hogy honnan-hova tartunk, de csak reggel kapott értelmet számunkra, hogy vajon miért.  A motorok elpakolása, a csomagok szobába cipelése 5 percet nem vett igénybe. 2-2 fő 2 szoba, kényelem minden szempontból! Főpróbáztattuk a hajszárítókat is, mert erre szinte a túra mindennapján szükség volt. A motoros ruha hol esőtől, hol csak a testpárájától nedves részét hajszárítóval percek alatt lehetet csont szárazzá varázsolni, egyben fertőtleníteni a 100-120 fokos levegővel.

Kilátásaink: a muskátlis erkélyünkről! „Haus Kahn”

A karnyújtásnyira lévő főtéren található kiskocsmában elemeztük a nap eseményeit, és sztároltuk magunkat a Großglockner megmászásáért! Vacsora és a vizesblokk után kb. 22-30 körül tértünk nyugovóra, nem is álmodva arról, hogy mai, eddig soha nem látott magasságban és motorosúton tett túránkat is überelni fogjuk!

Napi hasznos:­­­­­­­­­­­­­­­­­

Ha az előző rész érdekel, akkor katt ide.

folyt.köv.