avagy
10 nap nagybetűs MOTOROZÁS
(Osztrák és Olasz, svájci és francia Alpok, egy kis Dolomitok, Comói-tó, Bled, - ja és két mini állam - Monaco és San Marino)
1. rész. Valamikor réges - régen ……
„Egyszer volt, hol nem volt,”… talán így is kezdhetném, a mi kis csapatunk történetét, de a meseszerűnek indult ötletből, cseppet sem meseszerű megvalósítás következett.
Ez hát az általam megélt mese története:
Gyerekkor, a sulis-korszak, fiúk, motor, autó, mesélhetnék erről mindenkinek. Ki az a srác, aki ne álmodozott volna arról a Simsonok,- MZ-k világába, hogy milyen fantasztikus lenne egy „Nagy Túrát” megcsinálni.
Főleg akkor, ha már annak is örülhettünk, ha a szomszéd srác egy körre kölcsönadta a „Rigáját”. Aztán meg, már azokat a srácokat is hősként ünnepelték a csajok, akik stoppal megjárták a Balcsi-partot. A Bulgáriába Trabanttal- „expedíciókról” nem is beszélve.
Amikor nyaranta láttuk, hogy DDR –es felségjelzésű MZ-k sisakig pakolva a sátrakkal, camping székkel és kulaccsal…, azt gondoltam talán soha nem adatik meg, hogy ilyen kalandokat éljek át. Amikor úgy 12-13 évesen apám Verhovinájával az utca végéig mehettem, természetesen csak úgy, hogy a gyenge motorra (kb.: 3 LE, mint ma egy ócskább fűnyíró) pedálosan is rásegítettem, még nem tudtam, hogy az „álmok valóra válnak”! Talán akkor sem, amikor 14 évesen megkaptam Esztergom második S51N-es Simsonját. Csak „Kárpusz” agyon tuningolt „Szinyója” volt jobb. Kb.: 500 méterre laktam a sulitól, de oda is azzal jártam, kevesen voltak a korosztályomból, akik ne ismertek volna akkor Esztergomban engem és a fényvisszaverős matricából 3 előremutató nyíllal mintázott, duplakipufogós kéktankosomat.
A szakközép után nem csak nekem, másoknak is gyorsan jött: katonaság, autóvezetés, teherjogsi, leszerelés, kinek fősuli-, egyetem, kinek munkahely, család, … gyerekek! és ez így van rendjén. Én így tanultam a szüleimtől.
De ahogy a „rohanás” megnyugodni látszik, újra és újra felszínre törnek az emlékek, régi barátokkal találkozunk, újra látjuk 5-, 10 éve eladott autónkat és csodálkozunk, hogy az még mindig megy, a gyereket tanítjuk bicajozni, motorozni, meg autót vezetni, közben mesélünk,…. hogy mi ilyen meg olyan dolgokat csináltunk régen.
Aztán osztálytalálkozókon elevenítjük meg a régi „képeket”, meg később is összefutunk itt-ott.
Emlékek! Milyen szépek! Bár újra átélhetné az ember.
Ma már bizonyítottan tudom, ha valaki „akkor” igazán megszerette a motorozást, az később nem nyugszik, újra és újra keresi az önmegvalósítást, a beteljesülést. A mi kis csapatunk tagjai is valahogy így érezhettek,- érezhetnek.
